Embedded Files
Pirk János
ÖNÉLETRAJZ
amely nehezen készült és hosszú, mert messze kezdődött
A galántai mezítlábasokhoz tartozom, akiknek Kodály egyik művét ajánlotta.
Apám szíjgyártó, nyerges, kárpitos, kocsifényező és címfestő volt, a galántai Eszterházi- uradalom kommenciós cselédje. Anyám egyszerű parasztlány. Dédnagyapám még jobbágy. Talán tőlük örököltem a föld és a szegényparasztság iránti szeretetemet.
Apám korai halála után anyám mosónő lett, de a sok éjszakai vasalás
- az egész napi mosás után - felőrölte szervezetét. Tizenegy gyermeket szült, és 34 éves korában már nem élt. Így kerültem az ország másik végére, Szatmárnémetibe nagyapámhoz, aki ott csőszködött egy lankán. öt kilométernyire laktunk a várostól, onnan jártam be naponta gyalogosan az iskolába. Nagyapa drága, aranyos ember volt. Kék szeme mindig mosolygott. Ő volt az első modellem, mikor borotválkozott, tengerit, ha morzsolt, vagy amikor a tűzhely előtt ülve a parazsat nézte és pipázott. Mindig együtt dolgoztunk a mezőn. Nyáron fehér gatyában járt. Tűzszerszáma a kova, acél és tapló volt, ezzel gyújtott pipára. Nagyon is szegények voltunk, néha még petróleumra sem telt. Olajmécses világított, de pislákoló fénye mégis oly csodálatos volt nekem. A ház padlója földes, két kicsi ablaka a mezőkre nézett, s mutatta az alföldi ég csodálatos hajnalait. Ősszel volt a legszebb, amikor a hasadt égalján csak egy pillantásra nézte meg a szántóföldeket a ború végtelenjébe tűnő tűzkorong. A konyhában pedig egy rettenetesen szurkos szabad kémény sötétlett, mint a pokol tornáca.
Iskola után befogódtam a paraszti munkába. Jártunk kaszálni, gyűjteni, meg ami jött, még napszámba is. De akkor már rajzoltam is. Rengeteg téma adódott: a fonó, a tollfosztás, a tengerihántás, a szántó lovak. Ezer alkalom kínálkozott, hisz köztük voltam, s az ő életüket éltem. Soha vissza nem térő lehetőség volt ez számomra.
Első rajzom egy búzát vető ember volt, akkor Millet-ről még nem is hallottam. Ez a téma még ma sem hagy nyugtot, mintha űznének, próbálom újra meg újra fogalmazni. De már nem is vető ember az, inkább az ember megújuló reménysége, színben pedig káprázat.
Téli estéken átjöttek hozzánk a szomszédok. Kártyáztak petróleum· lámpánál, vagy nagymama felolvasott rózsaszínű ponyvákat: Rózsa Sándort, Genovévát, Ubrik Borbálát, vagy a féltve őrzött Hét bölcs mestert. Ismét jó alkalom kínálkozott a rajzolásra.
Amikor aztán ezeket a rajzokat meglátták Nagybányán, nagyon elcsodálkoztak. Ilyent ott senki nem csinált akkor. Thorma mindjárt pártfogásba vett. Ezeket és más rajzaimat kiállították Kolozsváron, Aradon, Temesváron és Nagyváradon, mindenütt nagy sikerrel. A Kártyázókat 18 éves koromban rajzoltam. De a boldog korszakomnak hamar vége szakadt. El kellett hagynom ezt a csodálatos világot, hogy aztán őrizzem emlékét, és visszavágyjam egész életemen át.
Akkortájt Réti nyaranta (1923. körül) lejött Nagybányára. Festett is, meg korrigált is a festőiskolában. Akkor festette Jézust ostorozzák című képét. Az öreg mosule, egy szakállas cigány volt a modellje, aki nagyon hasonlított Michelangelora. Ő cipelte a vásznat a Zazar partjára. Az egész bukaresti akadémia lejött akkor Bányára. Thorma, Réti alig győzték a korrigálást. A bukarestiekkel együtt jött lsac Emil kultuszállamtitkár is. Nagyon szerette volna megvenni a Kártyázókat, de azt már előbb elajándékoztam.
Még ezen a nyáron az ott készült rajzaim alapján Réti felvett osztályára a főiskolára, amelyet el is végeztem 1933-ban. Hét évig jártam (öt év főiskola, kétévi továbbképző). Azért olyan sokáig, mert akkor nagyon nagy szegénység volt, a nyomorúságtól mentett meg a menza, a modell és műterem. Rendes lakásom nem volt, rokonoknál húzódtam meg. Munkáim itt-ott helyeztem el, amelyek aztán mind elkallódtak. 1931-ben Budapest Székesfőváros Festészeti Ösztöndíjával Párizsba mehettem. 1934-ben a Főiskola utazási ösztöndíjával Olaszországba. Az 1936/37-es tanévre magyar állami ösztöndíjjal a Római Collegium Hungaricumba kerültem. Később törzstagja lettem a nagybányai Festők Társaságának. Tagja az erdélyi Barabás Céhnek, a Paál László Társaságnak.
Később törzstagja lettem a nagybányai Festők Társaságának. Tagja az erdélyi Barabás Céhnek, a Paál László Társaságnak. 1942-ben műtermet kaptam a nagybányai művésztelepen, amelyet, sajnos, csak egy évig élvezhettem, mert behívtak katonai szolgálatra. 1944-ben feleségem Gödöllőn szült, és még azon ősszel Szentendrére költöztünk. Kisbabával már nem tudtunk Nagybányára utazni. Így szakított el minket a háború Nagybányától, ahol tízévi munkám nyomtalanul elveszett.
A háborúban mindenünk elpusztult, egy szál ruhában maradtunk, de éltünk. Mint Robinson, kezdtük az életet. Újból napszámba jártam. Vállaltam kertásást, favágást, gödörásást. Kaptam ugyan 400 Ft-os ösztöndíjat, de a sok hiány, s a növekvő család felemésztették. 1953-ra már az ötödik gyermekünk született. I…I
1949-ben végre rendes lakáshoz jutottunk Szentendrén. 1955-ben, 1956-ban Szentendrén és a Fényes Adolf-teremben volt kiállításom. 1957-ben Munkácsy-díjjal jutalmaztak. Később volt egy kiállításom a Dürer-teremben (1965-ben). A budapesti és vidéki kiállításokon mindig szerepelek.
1969 őszén pedig gyönyörű műtermet kaptam a szentendrei új művésztelepen I…I majd Szentendre város Pro Urbe díját. Szentendre díszpolgára vagyok.
Most, hogy az árvíz elvitte Szatmáron régi házunkat, amely földes padlójú volt, két kicsi ablakkal - emlékeim sokasodtak.
De hát már nem járunk fonóba, és nem lessük a lányok orsóit sem. Sovány gebékkel-sem szántanak a szatmári fekete földeken. Kaszás társaim mind a mennyekben már, és drága nagyapám kék szemei sem mosolyognak többé felém.
A műterem szép fehér ablakai sötét eget kereteznek.
Pirk János, (1973)
Ez az 1973 - ban született Önéletrajz természetesen még nem tartalmazza a későbbi életrajzi adatokat, szakmai díjakat, kitüntetéseket és kiállításokat.
(Megjelent: Hann Ferenc: Pirk János. Monográfia. Szentendre, Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága
Mucsi András: KATALÓGUS ELŐSZÓ
Ahogy a zenében beszélhetünk programzenéről, legalább ugyanannyi joggal beszélhetünk programfestészetről is. A programfestészet értékét a meggyőződés, a művészi átélés hitelessége és a kifejező eszközök minősége határozza meg. Mindezeket megtaláljuk Pirk János földszagú, a mezei munka magasztos himnuszát zengő sajátos festészetében. Származása, gyermekkora, a falusi szegényemberekről és a paraszti munkáról szerzett első élményei, egész életre elkötelezték a kékszemű nagyapa nevelte galántai gyereket. A mezei munka megismerése, a szegényes környezet, a sokak számára sivár, sík alföldi táj évszakonként változó varázslatos természeti szépségének felfedezése egybeesett első rajzainak születésével, és meghatározta azok témavilágát.
Thorma, Réti mellett töltött nagybányai tanulóévei, a budapesti főiskola elvégzése, párizsi és olaszországi ösztöndíjak után megújuló témáinak legfőbb ihletői ma is a gyermekkori élmények: Búza a szélben - Ember a földeken - A krumpliszedők- A kaszakalapáló -Tengerihántás - A búzaföld - őszi ásás - a Tengeri-sorozat - Lovak - Napraforgók - Őszi vetés.
Pirk János képeinek alakjai akkor is megőrzik hitelességüket, amikor a kiállításlátogató közönség már csak a néprajzi múzeumokból szerezheti be a régi mezei munkákra és a paraszti életre vonatkozó ismereteit.
A Magvető minduntalan visszatérő, heroikussá növekedett, monumentális alakja Pirk János festészetének szimbóluma lett, a művész vallomása szerint a sokat hányódott ember „megújuló reménysége, színben pedig káprázat".
Újabb szentendrei városképei, figyelő szemű önarcképei szervesen kapcsolódnak korábbi munkáihoz és a nagy művészeti korszakok festői hagyományaihoz. A művész arcmásairól - úgy tűnik - olykor Dürer, Rembrandt, vagy a palettát tartó Csontváry kutató tekintete fordul felénk.
Hetvenedik születésnapján tiszteletadás és köszöntés ez a kiállítás a közel 50 éve kiállító és két évtizede Szentendrén élő mesternek, aki magányos szigetként úgy emelkedik ki a szentendrei művészet termékeny tengeréből, hogy a szeszélyesen váltakozó művészeti áramlatoknak már semmilyen áradata nem lepheti el maradandó életművét.
Mucsi András (1973)
(Megjelent: Pirk János festőművész kiállítása. Szentendre, Művésztelepi Galéria, 1973. okt.
Kiállítási katalógus, Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szentendre, 1973. 12 p.)
Hann Ferenc: PIRK JÁNOS
Pirk János - még korántsem lezárt - életműve több szempontból is szigetszerűen egyedülálló a XX. századi magyar festészetben. Ritka ugyanis az olyan pályakép, melynek egyenes ívű fejlődését nem szakítják meg stílusváltások, nem befolyásolják divatok, művészeten kívül kényszerítő erők. Pirk oeuvre-je pedig több mint hatvan évvel ezelőtti indulásához képest lényegileg alig változott.
A nyomorúságosan nehéz szegényparaszti környezet, melyben felnőtt, meghatározza érdeklődését. Az ősi eszközök használatára utalt, a körülményeknek kiszolgáltatott szántóvető, a kaszáját kalapáló, az arató parasztember a műveinek tárgya. A főbb képtípusok az önarcképekből álló változatos, érzékeny, gazdag festői és rajzi erényeket felmutató műegyüttessel, szociográfikus ízű „csoportképekkel" (Kártyázók, Tengerihántás, stb.), s kisebb számban csendéletekkel egészítendők ki.
A festő indulását biográfiai körülményei határozták meg. Litteczky Endre írja róla egy korabeli szatmári lapban (Szabadsajtó, 1937. 1. 24.): 1919. év tavaszán egy kissé félszeg, 16--17 éves fiú állított be hozzám a műterembe. Erdélyi főmérnök küldte, aki a Nagyerdőn találkozott vele, amikor rajzolt, amikor színeket rakott egymás mellé.... A mérnök-ember felfigyelt rá és amint ez történni szokott, egy művészemberhez küldötte, aki pedig hozzám továbbította."
Réti István a fiatal Pirk János nagybányai támogatója, később főiskolai mestere, a Nagybányai Művésztelep című összefoglalásában (A Képző művészeti Alap Kiadóvállalata, 1954.) így jellemzi a pályakezdő művészt: „Korán árvaságra jutva 1917-ben került Szatmárra nagyszüleihez, akik földművesek voltak, s a fiatal fiút is erre a munkára fogták. Tisztára paraszti környezetben élt. Miután rajzolgatni már előbb is nagyon szeretett, Litteczky Endre szatmári festőművészt kérték meg, hogy tanítsa, irányítsa a fiút. Rövid tanulás után már érdekes szénrajzokat, kompozíciókat készített és mozgó cselekvő alakokat a maga- körüli földműves életből. Ezekkel a rajzokkal, mint például a Kártyázókkal később is sikerei voltak. Akkor még, mint írja, nem hallott Millet - ről, akit később rajongásig megszeretett. Amikor tudomást szerzett a szomszédos Nagybánya művészetéről és megtudta, hogy az Aradi vértanúk festője, Thorma János „még élő személyiség", Nagybányára sietett s a Szabadiskolában kezdett dolgozni."
Réti közlése több okból is fontos. Igazolja a szemlélődőt, aki Millet statikus, tárgyilagos munkái és Pirk mozgalmas expresszív előadásmódú, izgatott képei, rajzai között „csupán" szellemi kötéseket fedez fel, a tárgyhoz való viszonyulás (a tárgyválasztás) rokonságát, s nem festői eszközbeli hasonlatosságokat. (Pirk János kapcsolódása Millet felfogásmódjához lényegesen lazább, mint Millet kötődése Daumierhez, s ezt a tényt nemcsak földrajzi és időbeli távolságok magyarázzák.)
Réti István kiemelten hangsúlyozza Pirk Kártyázók (1922) c. munkájának kivételes kvalitásait, s jellemző módon e kis könyv képanyaga egy 1980-as datálású, hasonló tárgyú mű reprodukciójával zárul. E tény (a témaazonosság) a festő programjának viszonylagos zártságát, a pályaív áttekinthetőségét is reprezentálja. Egyetlen tárgykörön belül marad
. Évtizedek óta par excellence festői problémák kötik le: saját sorsa által hitelesített, átérzett és megélt alapélmény duzzad, nő, gazdagodik, variálódik, anélkül, hogy duplikátumok születnének. Az életművet valójában nem befolyásolta a másodvirágzását élő nagybányai iskola, mint ahogyan párizsi útján (1931) sem Chagall, Rouault, Léger, Lurat Párizsa érdekelte, sokkal inkább Puvis de Chavannes, Rembrandt, Courbet, Daumier fellelhető művei. A felvállalt művészi programban ugyancsak csekély nyomot hagyott Pirk János két római útja (1933., 1936-37.), holott jól tudjuk, a római Collegium Hungaricum ösztöndíjai „iskolateremtő" következményeket hoztak a 30-as, 40-es évek hazai piktúrájában. (Jószerével néhány önarckép és talán az érmihályfalvi római katolikus templomba készült szekkó sejtet csupán novecentos ízeket.)
A csaknem negyven esztendeje megadatott élettér - Szentendre -, sem hatott különösképpen a festőre. A „tájkép" redukciójára épülő, motívumokat kiemelő és átértelmező korabeli festészet nem volt alkalmas „minta" Pirk számára, akinél mindigis a figura volt a fontos. A környezet jelzéssé, kavargó, izgatott, ideges foltokká zsugorodott, installációszerű szerepkörbe kényszerült.
Pirk János legjobb munkáinak titka a festő személyiségének teljes azonosulása az ábrázolt alakokkal, jelenségekkel. Úgy tűnik, mintha a mindent eldöntő alapélmény, a személyes sors szenvedélyes, belső kényszer hatására történő, szinte automatikus „kiírása" lenne maga az életmű. A nézőre gyakorolt hatást erősíti, hogy jól érezhető: a festő esetében a történelmi dráma egybeesik a személyessel.
Pirk önarcképei jellegzetes darabjai az oeuvre-nek. A pályakezdéstől napjainkig fel-felbukkannak. Amolyan naplóféle állítható össze belőlük. Az emberi arc módosulásait figyelve kibomlanak előttünk az individuum rejtett titkai, felvillannak a történelmi kataklizmák. A „szent művészi mesterségre" készülő, bizakodó fiatal festő (Önarckép, 1927.), a rekvizitumai között töprengő, meditáló művész (Önarckép sárgában, 1930.), a háború szellemi és fizikai pusztításait átélő és átérző érett férfi (A háború félelme, 1944.) vagy az 1970-ből való finommívű, érzékeny, mély önismeretről tanúskodó portré minden anekdotánál, vagy akár tényszerű leírásnál beszédesebb. Pirk János tiszteletet parancsolóan szuggesztív és következetes életműve törésmentesen épül tovább. Paraszthéroszai, igavonástól görnyedő lovai, a petróleumlámpa fényénél kártyázó komor, mosolytalan figurái lassan visszahúzódnak emlékezetünkbe, hiszen nagyot változott az idő. A falu, a valamikori falusi életforma eltűnőben van.
Pirk János az a festő, aki szinte fanatikus hittel, foglal össze, „dokumentál" egy eltűnő korszakot. Művészete éppoly konok és drámai, mint amilyen azoknak a parasztoknak a sorsa volt, akikkel azonosult.
A szántóvető, a kaszakalapáló így általános érvényű jelképpé íródhat át. A nehézsorú ember jelképévé, aki gyötrötten is örömét leli abban, amit tesz, amit tennie kell.
Hann Ferenc (1983)
(Megjelent: Hann Ferenc: Pirk János. Monográfia. Szentendre, Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, 1983. 76 p.)
Deim Pál: AJÁNLÁS
(A Pirk János Album előszava, 2003.)
Ez a könyv Pirk Jánosról szól. Ez is hiánypótlás, tisztelgés egy jelentős mûvész előtt, aki Nagybányáról indult és 1944-től Szentendrén élt és dolgozott 1989-ig, haláláig.
Bár művészete nem igazodott a szentendrei festészethez, mégis a legjelesebb festői közé tartozik. Új, drámai színt hozott a szentendrei festészetbe. Rátalált egy gyönyörû szimbólumra, a Magvetőre, amit élete végéig újra meg újra megfestett. Pirknél egy virágszál sem csak egy szépen megfestett virág, hanem mellbevágóan megszólít bennünket. Pirknél a pipacs olyan, mint Van Gogh-nál a napraforgó. A napraforgó kihívóan nagy és erős virág. A pipacs törékeny, pillekönnyű, piros szirmaival maga Pirk János. A pipacs nem a díszkertek virága, sem a virágüzletek dísze. Réteken, a paraszti munka közelében otthonos, a földmunkások által taposott mezsgyék szegélyező virága.
Pirk Jánosnak van egy közel életnagyságú női aktja. Ez is szimbólum erejű mű. Egyszerûen áll, készen a szerelemre és az anyaságra. A szerelemre utalást nem kacér pózzal jelzi, hanem egy szál virággal a kezében.
Az egyik legszebb „Éva” ábrázolás. Kínálkozik a gondolat, hogy ezt a képet egy keretbe kellene komponálni az egyik Magvető képével. Egy „Ádám-Éva” újszerű ábrázolással szembesülnénk. Ádám ruhában, magvetőként „arcod verejtékével” szimbolizálná önmaga szerepét az Ádám-Éva szimbolikában.
Pirk János a földi élet küzdelmét égi szférába tudta emelni nem mindennapi tehetségével, látomásos képi világával.
Már Nagybányán csodagyerekként emlegették mesterei (emlékezik Barcsay Jenő).
Németh Lajos szerint Pirk akvarellben verhetetlen. A dicséretben szűkszavú Bernáth Aurél a Fényes Adolf Teremben rendezett Pirk kiállításon a vendégkönyvbe ezt írta: „segítsük Pirket”. Ezek a lelkes kifakadások nem voltak véletlenek, csak kár, hogy elfelejtődtek.
Pirk János Tornyaiék, Tóth Menyhértek, Kohán Györgyök szívbéli rokona. A nehéz sorsot zokszó nélkül vállalta és viselte, mert hitt saját festészetének igazában és korszerűségében!
Csak pirulva nézhetünk szembe önarcképeivel.
Deim Pál
Szentendre, 2003. április
(Megjelent: Pirk János Album. Szentendre, Centenárium, 2003. 275 p.)
Pirk Jánosné Remsey Ágnes
MŰHELYTITKOK
Aki először szembesül Pirk János műveivel, gyakran csak nehezen fejti meg azt a jelenséget, hogy festészetének bizonyos témái egész életén át ismétlődnek, számtalan variácóban. Mindez nála nem témaszegénységre vall, hanem arra a veleszületett érzékenységre, mellyel az élet alapigazságait a mindennapi tényekben is felismerte, melyekhez mindig új és új mondanivalót fűzött.
A legszembetűnőbb ilyen téma, a búza élete.
A búza szent növény, mert a föld sarát emberi életet tápláló kenyérré változtatja.
A mindennapi kenyér az élet alapszimbóluma.
A magvető ember az, aki a maga sorsán keresztül a „mindenki kenyerét” előhívja a földből. Pirk János képein fejét gyakran glória veszi körül, mert a fölkelő nap már a földeken találja. A mag, amit szór, sok képén szintén aranyfényt sugároz. Egy befejezetlen, még vázlatos képén például a hatalmas lendület, ami karját felemeli a szent kötelességhez, a távoli hegy erejével olvad össze, vele azonos hegylánccá. A magvetőt néha robusztus hősnek ábrázolja, néha súlyos terhet hordó embernek. És néha csak káprázatnak, az anyaföld fölött vibráló fényekben.
E hármas metamorfózis:
a kenyérré magasztosult föld,
az emberré magasztosult kenyér,
és a káprázattá magasztosult ember
az ő művészetének alapértéke.
Az emberi sors azonossága mindazzal, ami a természetben végbemegy, a legszembetűnőbben abban az életformában valósult meg, amit a tanyavilágban élő magyarság őrizett. Ezt fedezte fel benne Pirk János, amikor tizenkét éves korában, elárvulván, közéjük került. További élete során úgy érezte, annál fontosabb mondanivalója nem is lehet, mint hogy ezt megörökítse.
Ehhez a körhöz társuló témák:
A learatott termés. A kézzel összerakott búzakeresztek, amelyeken az áldás ragyog, a nap érlelő tüze.
Az aranyat sugárzó földeken a kifogott lovak, békéjük megrendítő.
Az elárvult tengeri. A mindenét odaadott asszony magányosságának drámája.
De Pirk Jánosnak sorstársa számos virág is. Napraforgó, gyümölcsfavirágok, és elsősorban a pipacs.
A pipacs, ifjú korától kezdve, több önarcképén főszereplő, arcához simulva. Ablakba téve az öröm szimbóluma. S a kitárt ablakon túl a messzeség, a soha nem szűnő jövő sejtelme, a távol igézete.
Rejtett értelmet közöl a Duna-parti óriás nyárfák sárguló koronája is. Az ország drámáját, a művész panaszát, kicsorduló bánatát, azokban a súlyos októberi napokban.
És hasonlóképpen szimbolikus mű a Húzó ló c. grafikája, mely valójában a nagy családot és a művészetet egyszerre szolgáló ember megfeszülő életének portréja.
A családi élet örömeiről beszélnek a gyermekportrék, mint például a szappanbuborékot fújó, vagy a gyertyafénybe bámuló kisfiú portréja, a csodákra ébredő gyermekkor tükrei.Alkotó életének főbb állomásai: Szatmárnémeti, Nagybánya, Budapest, Róma, Párizs, Gödöllő, és az utolsó állomás, Szentendre.
Szentendrei korszakának különös, eddig még feltérképezetlen témaköre, a Duna élete, melyhez a vízen játszódó színkáprázatok vonzották. Ide kapcsolódik a Révátkelés, mely a konkrét jelentésén szintén túlmutató mű, mint általában a Pirk képek legtöbbje. A ladikban kuporgó alakok csak körvonalak, szinte szellemutasok, akik a mélység fölött lebegve, úton vannak a túlsó part felé. A mindenkori emberi sors képe ez.
Legutolsó éveinek termése az a sorozat, mely a Kőhegy alján született, Szentendre határában. Ez a vulkánikus hegyvonulat és az alatta elterülő búzaföldek voltak az utolsó évek színkáprázatainak legfőbb ihletői, melyek induló korszakára, a nagybányai évekre emlékeztették.
Önarcképei - 86 esztendő hű naplója. Élete sokszor volt drámai, nem is lehetett más a XX. században, mely minden, benne testet öltött ember számára a drámai mozzanatok végtelen láncolata. Erről vallanak az önarcképei. Az emberi arcon végigszánt minden, ami az ember belső világában végbemegy.
Élete sokszor volt dráma. Mégsem tragédia. Mert volt védelme, a palettája. Amíg azt kezében fogta, el nem merülhetett. Sorstársa volt az egész látható világ, ezért sohasem volt egyedül. Képei ezt sugározzák vissza. Közöttük az ember nem érzi társtalannak magát. Ez az ő művészi hatásának a titka. Ezért nem évül el, s ezért talál minden újabb kiállítás örömteli fogadtatásra.
Remsey Ágnes
Szentendre, 2000
(Megjelent: Pirk János Album. Szentendre, Centenárium, 2003. 275 p.)
Deim Pál
PIRK JÁNOS ÉS SZENTENDRE
Részletek a tanulmányból.
Pirk, a festő, fiatalkori meghatározó élményeit Erdélyben, nagyapjánál, a paraszti munka megörökítésében szerezte. Első perctől kezdve képessége volt arra, amit Füst Milán így fogalmazott: a valóságot nem lefesteni kell, hanem a látottakat látomássá emelni, ez a festő dolga.
Pirk János kiszakadt abból a közegből, ahol alapélményeit szerezte. A „szentendrei festészet” nem érintette. Nem festette a várost, de Pismányt is keveset. I…I
De hogy ne legyünk teljesen igazságtalanok, talált a városban is egy témát. A Tobakosok keresztjétől, a szentendrei házak felett a Dunára lehet látni, a látványt rendkívülivé teszi egy templomtorony, ami függőlegesen átmetszi a panorámát. Ezzel a látvánnyal vette fel Pirk János a küzdelmet. A látomás erejű műhöz a téma is fontos. (Lásd Csontváryt!) Számos nagyszerű mű született itt…
Már-már sajnálni kezdtem magunkat, szentendreieket, hogy ez a nagyszerű festő Szentendrén nem találta meg a „nagy ihlető” tájat, ami zsigereibe hatolt volna, hogy aztán megjelenítse a vásznon vagy papíron.
Miután megnéztem a nemrégen bezárt emlékkiállítását a Szentendrei Képtárban (1999. a szerk), meglepetéssel láttam, hogy Pirk Jánost a belső műszerei mégiscsak elvitték arra az egyetlen helyre, ahol gyermekkori tájélményeivel és kedvenc festőjével „találkozhatott”. I…I
Ez a hely a Pomáz és Szentendre közötti rét, pipaccsal szegélyezett szántóföldek, a Kő-hegy aljában, ott, ahol a hegyek, dombok méltóságteljesen karéjozzák a tájat. Aki valaha járt itt, annak éreznie kellett ennek a tájnak a fenségét, ég és föld együttes hatását, a csend és magány fájdalmas szépségét. Ez a térség várta festőjét! A belső iránytű elvezette Pirket ide, s keze nyomán szent hely lett.
Meg kell idéznem még Pirk János másik kedvenc festőjének, Millet-nek Angelus című képét. A képen végtelen nagy síkság (szántóföldek) előterében esti imát mond egy földműves és a felesége. I…I
Pirk János is imádságot festett a Pomáz és Szentendre közti réten, de ez az imádság más! Pirk perlekedett a Teremtővel. Ez a csendes ember „viharokat”, drámát teremtett néhány négyzetdeciméter nagyságú papíron.
A táj atmoszférája felfokozta kozmikus erejű látomás-készségét, megnyitotta szívét-lelkét, és páratlan sorozattal ajándékozott meg minket.
Ez a kis törékeny, festő ember pipaccsal a szívében itt járt közöttünk. Erre a tájra festő - és művészettörténész növendékeket kellene kirándultatni, hónuk alatt egy-egy szép Pirk albummal, hogy szembesíteni tudják a művet a tájjal, a valóságot a még valóságosabb, látomássá küzdött képekkel.
Deim Pál
(Megjelent: Szentendre és Vidéke, 1999. november 5. 1-3. p. Ill. Naplemente)
Page updated
Google Sites
Report abuse